Áll a baba, áll!

Zizi mozgásában robbanásszerű fejlődés zajlott le az elmúlt két hétben: ilyen rövid időn belül tanult meg egyedül ülni, mászni, felülni majd felállni. A forgásban már szeptember vége óta gyakorolta magát, kúszni december utolsó napjaiban kezdett. Ezen attrakcióival nagyon megörvendeztetett minket, mint afféle kedélyes látványosságokkal.

Na, most azután belehúzott! Megvallom, szívesebben venném, ha az ücsörgésben gyakorolná magát és vidáman játszana a járóka matracán, mialatt én elintézem a házimunka egy részét. De nem, a kis Hölgy felfelé törekszik, és a világért se maradna a fenekén. Persze sejteni lehetett, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen jó ideje tudjuk: egy örökmozgó Sajtkukacot nevelgetünk. Csakhogy én az utóbb-ban reménykedtem! Jóllehet, mikor Norbi hétfőn behívott a szobába, mondván: Nézd, áll a gyerek! - izgatottan szaladtam be és roppant büszke voltam.
Csak akkor még nem gondoltam, hogy az én bátor Kislányom pár napon belül úgy begyakorolja ezt a mutatványt, hogy le se akar többé ülni, bármennyit inog, dől, vagy ESIK. Mert ugye ez is előfordul, nem is ritkán. Így azután nehéz szívvel lépek ki a járóka vagy a kiságy kétméteres körzetéből, ami mind a megszokott napirendünket, mind az altatási folyamatot gyökerestül átalakítja. Szóval izgalmas időszaknak nézünk elébe, hacsak ki nem derül, hogy árulnak amerikai focihoz való védőfelszerelést 74-es méretben. (Ildi, szólj, ha tudsz valamit tenni az érdekemben!:) Ha Zita ilyet viselne, talán újra derűsen mosogatnék a messzi távolban. Hááát, majd mesélek!